Csend van…
Kikapcsoltam a Rádiót. Dodó kutya azt hiszi, máris indulunk sétálni. Pedig nem, csak már a Rádiót sem lehet hallgatnom. Na jó, legyen a kedvenc ausztrál komolyzenei adóm az internetről. Dvorzsáktól biztos nem lesz hányingerem, Satie pedig egyenesen megnyugtat.
Most, hogy így lecsendesedtem, eszembe jut a történet, amikor a rendszer változtatás második napján (!), az első új szabad kormány új hivatalossága, hatalmas pecsétes papírral jelent meg az ország első kereskedelmi rádiójának a stúdiójában és elvágta a vezetékeket a hatalom nevében. Csak mert az a Rádió a kampányban nem állt be párt-rádiónak. Alig hitték el a szakmabeliek, megjelent pár tiltakozó nyilatkozat, majd csend lett, az élet ment tovább, az a média szólhatott már akkor is, amelyiknek megengedték. 1990-et írtunk.
Most “csak” egy népszerű politikus-rádióst hallgattatott el átlátszó öncenzúrás hivatkozással az újságírói “szakma”. Azt az embert, aki anno éppen politikusként jött jól, mert ismerték-szerették az emberek és mert hallgatható ember. Most meg hirtelen az a baj vele, hogy politikus. Mindegy, nem érdekelnek a tulajdonosok erkölcsei.
Engem a csend érdekel. Engem a csend bánt. Az, hogy a többiek mélyen hallgatnak. Akiket könnyen lehet, hogy majd egyetlen elvétett mondatukért szintén kirakhatnak majd a tulajdonosok a rádióból, ha valakiknek nem tetszik. Megérdemlik.
Ezeknek az érdeklődés központjában fürdőző embereknek kellene most “összefogásból” szolidaritásból példát mutatniuk.
Nem teszik, akárcsak 1990-ben sem.
Csend van. Satie (Gymnopédie) jólesik.
- október.25
Paksy Katalin