Az 1933-as bank-szünet
1933 március
Írta: Robert Jabaily, Federal Reserve Bank of Boston
Fordította: Paksy Katalin és Ipper Péter
1933 márciusában egy teljes hétig felfüggesztették az összes banki műveletet abban a reményben, hogy ezzel megállítható a bankcsődök sorozata és visszaállítható a pénzrendszerbe vetett bizalom.
Tömeg a Wall Street-en, mindenki hozza a pénzt – éppen (Photo: Bettmann/Bettmann/Getty Images)
1933 március 6-án (hétfőn), 13 órakor Roosevelt elnök kiadta a 2039-es számú rendeletet, melyben kihirdette az összes banki művelet azonnali hatályú felfüggesztését. Mindössze 36 órával korábban tette le az elnöki esküt.
Az elnöki tiltás szövegének lényege így szólt: „… egyetlen bank, vagy fióktelep sem teljesíthet kifizetést, nem exportálhat, nem fizethet ki betétszámláról, nem indíthat átutalást semmiféle módon, semmiféle eszközzel, sem arany, sem ezüst érmével, vagy rúddal, vagy pénzérmével, vagy papírpénzzel; nem hozhat olyan intézkedést amelynek eredménye későbbi pénzintézeti művelet, egyetlen bank, vagy fióktelep sem fizethet ki betétszámláról, nem adhat hitelt vagy diszkontot, nem hajthat végre pénzváltást más devizanemre, nem utalhat át pénzt külföldre, vagy hajthat végre bárminemű banki üzleti tranzakciót.”
Egy teljes hétig az amerikaiak nem férhettek hozzá a bankjaikhoz és azok szolgáltatásaihoz. Nem tudták a pénzüket felvenni a bankokból, nem tudtak átutalni, vagy utalást fogadni, és betétet sem tudtak elhelyezni.
A krízist már 3 hosszú nehéz év előzte meg, ezalatt közel ezer bankot kellett bezárni. De 1933. elején a bajoknak egy új csoportja jelent meg. Azok a New Yorki bankok kerültek komoly veszélybe, amelyek az ország más területein működő bankok egyenlegeit kezelték.
George L. Harrison, a FED of New York vezetője, valamint Eugene Meyer a FED igazgatótanácsának feje, kulcsfigurái lettek az 1933-as bank-szünet történetének. (A fordító megjegyzése: Angolul „Bank Holiday”-nak nevezték el, ami szemérmesen a nyaralásra, kikapcsolódásra asszociál, a fordító a bank-szünet, vagy a bank-bezárás kifejezést használja végig, fontos eleme még a kifejezésnek, hogy átmeneti, nem végleges bezárásokról volt szó.) 1933. március 1-én (szerdán) Harrison sürgős üzenetet küldött Meyer-nek, és a pénzügyminiszternek, Ogden Mills-nek: A New York Szövetségi Tartalék Bank (Federal Reserve Bank of New York) arany készlete a törvényben előírt minimum szint alá esett. (Eccles 1982, 84-85).
A tartalék bankoknak kötelező volt az általuk kibocsátott papírpénz mennyiségének legalább 40%-át aranyban tartani, de a bel- és külföldi dollár tulajdonosok vészes gyorsasággal veszítették el hitüket a papírpénzben, és riasztó sebességgel váltottak a dollárt aranyra (Wheelock 1992, 19). Harrison határozott üzenete Washingtonnak világossá tette, hogy nem vállalja többé a felelősséget a New York Tartalék Bank fedezethiányos működtetéséért (Eccles 1982, 85).
Amikor a FED Igazgatósága vonakodott harminc napra felfüggeszteni a kötelező aranytartalék-szint előírását, Harrison arra is rámutatott, hogy a szabály átmeneti felfüggesztése nem fogja enyhíteni a bankokra nehezedő nyomást, az arany-kiáramlást inkább csak tovább erősítené. Az ő véleménye szerint a leghatásosabb egy olyan, a teljes nemzetre kiterjedő bank-bezárás volna, amely „lehetővé tenné az országnak a megnyugvást időt adna a jogi szabályozás változtatására és elfogadtatására” (Burns 1974, 36-37).
Csakhogy az átmeneti bank-bezárás kezdeményezését kizárólag az épp leköszönő félben lévő Hoover elnök indíthatta volna meg, aki viszont nem volt hajlandó találkozni Mills pénzügyminiszterrel és a FED fejével, Meyer-rel.
A két pénzügyi vezető a Fehér Ház által megbénítva volt kénytelen Harrisonnak azt tanácsolni, hogy kérje meg Herbert Lehmant New York állam képviselőjét, hogy érje el az akkor már megválasztott Franklin D Roosevelt elnöknél, hogy legalább New York államban rendelje el a bank-bezárást. Harrison nem volt hajlandó az ötlettel megpróbálkozni, mondván, hogy ha Lehman még sikerrel is járna, a New York Tartalék Bank továbbra is köteles lenne a külföldiek felé aranyban teljesíteni. Ráadásul az ország pénzügyi központjának (New York) a korlátozása az egész ország pénzrendszerének a működését is megakasztaná (Eccles 1982, 85).
Számos befolyásos New York-i bankár is ellenvéleményét fogalmazta meg a New York-i állam-szintű bank-bezárásról, jobbára presztízs okokból. New York állam képviselőjével (Lehman) tartott megbeszélésen így nyilatkoztak: „…inkább nyitva maradnak, és elviselik a várható csapásokat…” (Eccles 1982, 85).
Március 3-ára (péntek) azonban a tömegessé váló bank-problémák szembesítették a bankárokat és irányítóikat az elengedhetetlen és hatékony cselekvés szükségességével. A FED igazgató tanácsa elfogadta az országos bank-bezárás gondolatát, és azt határozták, hogy azonnal sürgessék Hoover elnököt a bejelentés mielőbbi megtételére.
A New York FED főnöke, Harrison megváltoztatta a korlátozott, állami szintű bank-bezárásokkal kapcsolatos ellenvéleményét, és a New York-i bankok Klíring Házának képviselőivel közösen elfogadott egy javaslatot (jegyzőkönyvezve, hogy sem nem keresték, sem nem kérték a beavatkozást) (Eccles 1982, 85). A következő napon, március 4-én (szombaton) mind a 12 Szövetségi Tartalék bank zárva tartott, és 37 állam összes bankja teljesen bezárt, vagy állam-szintű szabályozásokra hivatkozva megtagadta az arany kifizetéseket.
Az USA elnökének már csak a hivatalos elrendelés maradt, de sem Hoover elnök, sem a megválasztott, de még fel nem esküdött Roosevelt elnök sem volt hajlandó a lépést megtenni. Roosevelt bizonytalan tanácsadói még nem határozták meg világosan, hogyan szeretnék kezelni a pénzügyi krízist, úgy tűnt, a ködösítés addig marad, amíg a főnökük nem foglalja el helyét a Fehér Házban.
1933 március 4-én (szombat), amikor Franklin D. Roosevelt elnök a pódiumra lépett, hogy elmondja a beiktatási beszédét, a várakozások már a csillagos egekben jártak. Annak ellenére, hogy a beszédben kevés konkrétum hangzott el, két direktebb gondolat mégis megjelent: az embereket vissza kell vinni a munkába, valamint „a bank és hitelintézetek szigorú ellenőrzése szükséges” (Roosevelt 1933).
Másnap a kabinet tagjai találkozót tartottak a pénzügyminiszterrel és a FED hivatalnokaival, hogy pontosan megfogalmazzák az országos bank-bezárás hivatalos szövegét, és végül hétfőn, március 6-án 13 órakor Roosevelt elnök bejelentette az egész ország bankrendszerére vonatkozó, azonnali hatályú, minden banki műveletre kiterjedő átmeneti bank-bezárást. A bejelentés nagyjából megfelelt az eredetileg Hoover elnöknek készített beszédnek, amit a pénzügyminiszter és a FED hivatalnokai készítettek el (Burns 1974, 42). Az országos bezárást március 9-éig (csütörtök) hosszabbították meg, amikor is a Kongresszus feladata volt egy rendkívüli ülésen olyan szabályozást megalkotni, amellyel visszaállítható az emberek bizalma a nemzeti pénzügyi rendszerben. Mindeközben mindenki megpróbált megbarátkozni a ténnyel, hogy bizonytalan ideig a bankok zárva maradnak. Az emberek nem tudhatták, hogy láthatják-e viszont a pénzüket, és ha igen, mikor. Meglepetésre csak igen visszafogott számban és intenzitásban, elszigetelt megmozdulások történtek. A Boston Post egy cikkében így számolt be:
„Úgy tűnt, mindenki jól viselte a bank-bezárást. (Az újság nem a „holiday” szót használja, hanem nevén nevezi a dolgot!) A bezárt ajtóknál őrt álló rendőröknek az volt a dolga, hogy tájékoztassák a leendő betéteseket, hogy miért is nem tudják a pénzüket a banknál hagyni. A rendőrök beszámolói szerint a zárt ajtók nem, vagy csak igen enyhe izgalmat okoztak. Csak néhányan jelentek meg készpénz felvételi szándékkal és azok is jó viccnek tartották, hogy pénzt sem tudnának bevinni a bankba. (Federal Reserve Bank of Boston 1999, 20).
Associated Press :
„Az átlagos állampolgár problémája az volt, hogy a főnöke által kiállított csekket nem tudta készpénzre váltani. A boltok megemelték a hitelkereteiket, hogy a háztartások ne szenvedjenek hiányt… Maximum 100$-ig lehetett vásárolni. Az egyik kereskedelmi cég 25% árengedményt adott, ha valaki készpénzzel fizetett. A vasúti társaságok rendkívüli állapotot hirdetve hitelt adtak az utasoknak, mert szerintük senki nem maradhatott az út szélén a bankok problémái miatt. (Federal Reserve Bank of Boston 1999, 20)
Amerika szerte az emberek megpróbálták a legjobbat kihozni magukból, hogy átsegítsék egymást a bank-bezárás kellemetlenségein. Milwaukee miniszterei megállapodtak abban, hogy a krízis végéig nem kézbesítenek befizetési előírásokat, az Első Baptista Templom El Paso-ban (Texas) fizetési ígéreteket gyűjtött készpénz helyett. A bostoni házaló zöldség-gyümölcs árusok nem fogadtak el nagyobb tartozás kiegyenlítéseket. A bronxi közlekedési felügyelet elengedte a 2-5 dolláros büntetéseket. A Pebeco fogkrém reklámja szerint: „Készen állunk a rendkívüli állapot mellé állni, ellátjuk az amerikaiak millióit fogkrémmel!… Vegyél három tubust és kapsz három hónap fizetési haladékot.” Kalifornia kormányzója haladékot adott Peter Farrington gyilkosnak, mondván: „Bank-holiday idején nem akasztunk!”. Ugyanakkor meg a jövedelemadó befizetésekre nem volt haladék, az adóhatóság szívesen elfogadott csekket is…
Washingtonban az állami tisztviselők és kongresszusi képviselők nem szűntek meg rágódni a bankrendszer reformjának kérdésén. A legfontosabb kérdés az volt, hogyan óvják meg az újra megnyitó bankokat a gyors csődtől. Azt tervezték, hogy a bankokat szakaszokban nyitják majd meg. (1) Az „A” kategóriájú bankok voltak a legstabilabbak, ezeket nem fenyegette összeomlás. „B” kategóriába már a kicsit gyengébb lábon állók tartoztak, de még mindig alkalmasnak tűntek a baj nélküli nyitásra. Végül a „C” kategóriások voltak azok, amelyeket még nem lehetett megnyitni anélkül, hogy ne menjenek azonnal csődbe. „A Szövetségi Tartalék Bank (FED)”, írja Allan Meltzer (2003) „nyilvánosságra hozta a pénzügyminiszter által ellenjegyzett, újranyitásra javasolt bankok listáját.” A Kongresszusnak ezt a „Sürgősségi Banktörvény”-be kellene foglalnia. (Meltzer 2003, 422)
Csakhogy az újranyitások előtt még tisztázandó volt a nagy kérdés: „lazítsanak-e a kibocsátott bankjegyek és a hozzájuk rendelt arany mennyiség kapcsolatán”. (Meltzer 2003, 423) Volt egy pont, amikor a pénzügyminisztérium hivatalnokai azt fontolgatták, hogy állami „cédulákat” adnak ki nagy számban, rendkívüli megoldás gyanánt, a készpénz helyettesítésére. Már ott tartottak, hogy 10 millió USD értékben ki is nyomtatták a „cédulákat”, amikor a pénzügyminiszter, William Woodin visszalépett a tervtől, azt az aggodalmát hangoztatva, hogy „az emberek nem fogják elfogadni azon az értéken, amit rányomtattak (névérték)” Woodin így morfondírozott: „Hol is lennénk, ha fizetési ígéret céduláink forognának szerte az országban?” (Federal Reserve Bank of Boston 1999, 20)
Inkább úgy döntött, hogy „olyan pénzt bocsássanak ki, amelynek fedezete a teljes banki eszköz- állomány (az arany helyett!). A Szövetségi Banktörvény engedélyez nekünk annyit nyomtatni, amennyi csak szükséges. Ez nem fogja megijeszteni az embereket. Nem fog színlelt pénznek tűnni. Ez valóságos pénznek fog látszani.” (Federal Reserve Bank of Boston 1999, 20).
A FED nagyobb mozgásteret kapna a bankok megsegítésére, sokkal szabadabban hitelezhetné őket, a tényleges eszközállományuk függvényében. George Harrison szerint, a FED bankok ekként válhatnának az újra megnyitott kereskedelmi bankok betéteinek hatékony garantőreivé. (Meltzer 2003, 423).
Március 9-én (csütörtök) már enyhült a krízis, a Kongresszus március 13-án (hétfő) már el is fogadta a Sürgősségi Banktörvényt és mindössze 4 nappal azután, hogy hatályba lépett a sürgősségi törvény, a FED tagbankjai országszerte engedélyt kaptak a bankok újra nyitására. Március 15-ére (szerda) már a bankok eszközeinek 90%-át képviselő pénzintézetek újra teljes körben működtek, a betét elhelyezések messze meghaladták a készpénz felvételeket. Noha közel 4000 bank soha nem nyitott ki újra és a teljes gazdasági felgyógyulás is csak évekkel később történt meg, a bank-válság legrosszabb részén túlesett Amerika.
Megjegyzések
- 1 A szószerinti beszámoló a krízisről a FED 1933-as jelentésében olvasható. A 3-25 oldal tárgyalja a krízist. A 14-es oldal foglalkozik a bankok újranyitásával. A jelentés itt olvasható online:
Bibliography
Burns, Helen M. The American Banking Community and the New Deal Banking Reform, 1933-1935. Westport: Greenwood Press, 1974.
Eccles George S. The Politics of Banking. Salt Lake City: University of Utah Press, 1982.
Federal Reserve Bank of Boston. “Closed for the Holiday: The Bank Holiday of 1933.” January 1, 1999.
Federal Reserve Bank of St. Louis. “Twentieth Annual Report of the Federal Reserve Board for 1933.” 1934, https://fraser.stlouisfed.org/title/?id=606.
Meltzer, Allan H. A History of the Federal Reserve. Volume 1, 1913-1951. Chicago: University of Chicago Press, 2003.
Roosevelt, Franklin D. “Inaugural Address,” March 4, 1933. Online by Gerhard Peters and John T. Woolley, The American Presidency Project. http://www.presidency.ucsb.edu/ws/?pid=14473.
Roosevelt, Franklin D. “Proclamation 2039 – Declaring Bank Holiday,” March 6, 1933. Online by Gerhard Peters and John T. Woolley, The American Presidency Project. http://www.presidency.ucsb.edu/ws/?pid=14661.
Time. “The Presidency: The Roosevelt Week.” March 13, 1933.
Wheelock, David C. “Monetary Policy in the Great Depression: What the Fed Did, and Why,” Federal Reserve Bank of St. Louis Review, March/April 1992, 19.