DOKTORBÁCSI
Jó 10 éve ismertem meg. Akkor nagyon távolság tartó, zord, megközelíthetetlen embernek tűnt, bírta a fehér-köpenyesek összes pszichológiai trükkjét, amivel a nem kolléga típusú, érzelmileg túlcsordult halandók jól kezelhetők. Már akkor 69 éves volt, de nem néztem 60-nak sem. Mindig elegáns ruhák (bőrdzseki, márkás ingek, élére vasalt nadrág, hibátlanra pucolt cipő), fémkeretes, élesen villanó szemüveg, ami mögül néha sikerült elérnem, hogy a szemével is megmérje az arcomat. Az örök kérdés vibrált ott: lehet-e bíznia bennem.
Úgy érezte, korábban átverték Őt a fiatal, sima-szavú brókerek, mert az Ausztriában befektetett 10.000 eurója 2 év alatt 7 000-re olvadt. Ahogy belenéztem a papírjaiba, világos volt, hogy jól érezte Doktorbácsi, bocsánat, akkor még Doktor Úr. Egy gond volt, pont azok irányították hozzám, akik ludasak voltak az átverésben, még ha jóhiszeműen is. Kétszer is órákig beszélgettünk, mire egymás tenyerébe csaptunk. Többször elmondta, hogy csakis az emberismeretére hagyatkozik, ha mégis megbízik bennem, hiszen nem tudja megítélni sem a szakmai tudásomat, az emberi hozzáállásomat is csak megbecsülni képes. Szerencsére azóta rendben mennek a pénzügyi befektetései, teljesen elégedett, és szépen, az évek alatt rakosgatott még hozzá innen-onnan. Gyorsan hozzáteszem, magam csak közvetítettem Őt a szolgáltatóhoz és annak brókeréhez.
Az elmúlt 10 év alatt lassan megismertem az életét. A válásokat, a külföldi munkát, az elbukott vállalkozásokat (gyermeke és felesége elvállalkozta azt, amit Ő az araboknál keresett), a kiszállást a sebészi munkából, az idősödő ügyeletes körzeti orvos viszontagságait a fenntartókkal, a betegekkel, az egy nap alatt három ember halálának érzését öreg gyógyítóként, a haldoklóhoz kollégához siető Doktor Úr súlyos, eszméletvesztéses balesetét, azt az érzést, amikor a rákkal küzdő feleséget megváratják, elkezelik a valaha volt kollégák, a beteg kései gyermeke munka utáni protekciós kajtatását, a hosszú ünnepek alatti közös ügyeleti szobában a dzsessz zenével elütött időt, a bírósági tárgyalás megaláztatásait, amikor egy laikus bírónak kell elmagyarázni a tehetetlenséget, míg megérti végre, hogy aki végül meghalt nem Doktor Úr miatt halt meg.
Azt hiszem, akkor lett belőle Doktorbácsi, amikor rászoktam, hogy az egyik budapesti ügyeletébe szaladtam el hozzá apró-cseprő adminisztrációt intézni. Mindig azzal kezdte, hogy elnézést kért az arcát borító borostáért, de hát csütörtök estétől kedd délelőttig bizony hosszú az ügyelet. Sebezhetőnek, fáradtnak, kiszolgáltatottnak és szomorúnak tűnt, ahogy a semmiből előrántotta a történetet, hogyan ment el örökre három betege is az előző zsúfolt hétfő délután…
Amikor legutóbb találkoztunk, alig hittem a szememnek. A 79 éves Doktorbácsi mankóval érkezett a Nyugatihoz, a vonat indulása előtt 10 perccel. Villamossal jött, és egy órás vonatozás várt rá, az agglomerációban lévő körzetébe igyekezett rendelni! A másik körzetében megtiltották, hogy mankózva rendeljen, ügyeljen. (2017-et írtunk.) Csak arra volt idő, hogy kikísérjem a vonathoz, és felszállás előtt még aláírjon egy hivataloskodó dokumentumot. Kánikula volt, a hőségben cipelte a vállán az elmaradhatatlan hatalmas táskát (váltás ruha, gyógyítós dolgok), arca kipirult, láthatóan küzdött a talpon maradásért, szerintem vízre lett volna szüksége. Nem engedte, hogy a vonat ajtajáig kísérjem, a peronon lekoptatott, de amikor elköszönt rápillantott ugyan a kezemre, de inkább átölelt és két puszit adott nekem.
A naptáramban ott virítanak a fontos időpontok, csakhogy a neve mellé most nem az került, hogy mikor és milyen milyen szakmai kérdést kell megbeszélnem Vele, hanem az, hogy „bírósági tárgyalás”, meg az, hogy „műtét”. Nevemre vettem, a szívembe csuktam Őt is, mint minden Ügyfelemet.
Drukkolok Doktorbácsinak!
2017. június 30.