A FED történelmi előzményei 1791-1913

 

Az Egyesült Államok a FED létrejötte előtt számos kísérletet tett a bankok szabályozására, a nemzeti szintű pénzkínálat menedzselésére.

 

1982-es fotó Jefferson elnök Monticello-ban (Virginia) ma múzeumként működő egykori otthonáról, ahol a bankrendszer fejlődését meghatározó két nagy erő, Jefferson és Hamilton mellszobra egymás mellett látható (Photo: Langdon Clay, Photographer)

 

Thomas Jefferson (az Egyesült Államok 3. elnöke, 1743-1826) nagyon büszke volt építészeti remekművére, Monticello-ra (Virginia). Annyira büszke volt, hogy az előcsarnokban saját mellszobrát állította fel. Politikai teljesítménye is elégedettséggel töltötte el. Az előcsarnokban politikai ellenfelének, nagy vita-társának, Alexander Hamiltonnak a mellszobrát is kiállította, hogy a látogatókat emlékeztesse politikai örökségükre.

Jefferson és Hamilton volt az amerikai politikában legkitartóbban megjelenő nézetkülönbség, az állam és a politikai hatalom koncentrációjának elfogadható mértékéről szól. Ennek az évszázados disputának volt Thomas Jefferson elnök és Alexander Hamilton (Washington elnök pénzügy minisztere, az USA alapító atyáinak, az első alkotmány megalkotóinak egyike) voltak a nagy ősei. Ennek a két kiváló gondolkodónak a vízióiból gyúrt kompromisszumaiból állt össze az eredeti elképzelés, hogy mi lehetne egy Központi Tartalék Rendszer (FRS) funkciója, és ennek mekkora lehetne a helyes befolyása az államra és a gazdaságra.

Hamilton a kibontakozó új országot az óriási európai hatalmak kereskedelmi és katonai riválisának szerette volna látni felnőni. Különösen nagy hatással volt rá a Bank of England, amely kiválóan működött, mint a növekvő brit birodalom központi bankja, alapítása (1694) óta.

A California Institute of Technology történésze, John Brewer arra utal, hogy az európai perifériáról a világ meghatározó ügyeinek központjába fejlődő Britannia sikereit sokkal inkább köszönhette bankárjainak és a kiváló hivatalos bürokrácia rendszerének, mint a generálisainak vagy a katonáinak. A könyvében (ld. lent) így írt: „a harcokban elért győzelem elsősorban a jól szervezett ember- és lőszerellátáson múlt, ami elegendő pénzt és szervezettséget feltételezett.” Mindehhez elkerülhetetlen volt: „az adóztatás radikális növelése, az államháztartási deficit soha nem látott szintjének finanszírozása, valamint az állami bürokrácia olyan színvonalú megszervezése, amely megalapozta az állam pénzügyi és katonai rendszerének hatékonyságát.” (1)

Noha az újonnan megalapított Egyesült Államok még csak egy felnövő félben lévő nemzet volt, Hamilton meglátta benne az európai nagyhatalmak potenciális riválisát. Hogy a lehetőség valóra válhasson, megalkotott egy olyan integrált pénzügyi tervet, amely a gazdasági fejlődést volt hivatott elősegíteni. A tervben komoly szerepe volt a vámok és adók rendszerének, hiszen még vissza is kellett fizetni a Függetlenségi Háború hiteleit, amelyeket a Kontinentális Kongresszus és az akkor még független államok vettek fel, és fontos elemet képviselt még a nemzeti bank és a nemzeti deviza létrehozása is.

A másik oldalon viszont Jefferson egészen más gazdasági jövőt álmodott az új köztársaságnak. Sokkal inkább alapozott volna egy mezőgazdasági alapú gazdaságra. Jól látta a nagyvárosok kulturális és tudományos előnyeit, ugyanakkor a korrupció melegágyainak is tekintette őket. A szabadság potenciális ellenségeként tekintett a gazdasági hatalom olyasfajta koncentrációjára, mint amit a bankok képviselnek. A bankok azért is problémásak voltak Jefferson számára, mert szerinte a jövedelmüket spekulációból szerezték, nem becsületes munkából, valamint meggyőződése volt, hogy a monopóliumok irányába terelik majd a gazdaságot az erőforrások koncentrációjával.

Ez a két világszemlélet ütközött Hamilton gazdasági terveiben, amelyeket a Kongresszus szinte teljes egészében elfogadott. Tartalmazták az Egyesült Államok Bankjának megalapítását 1791-ben, ami 20 éves moratóriumot kapott. Jefferson ellenállt a bankkérdésnek, sok okból is, többek között abbéli félelmében, hogy a bank az iparosodó Északnak kedvez majd a vidéki mezőgazdaság helyett, és a gazdasági erőket a városokba koncentrálja. Egy, a nemzet által létrehozott banknak minden államban lehetett fióktelepe, amelyik tisztességtelen versenyelőnyben volt a már meglévő, helyi támogatásból létesült bankok hátrányára, hiszen ezek kevesebb központi támogatásra számíthattak.  Ezek miatt Jefferson vétózta a központi bank tervét, de jogilag azzal érvelt, hogy a Kongresszus nem kapott felhatalmazást az Alkotmányban a nemzet bankjának létrehozásához.

A két vízió ellentéte, amely az állam helyes szerepe mentén feszült egymásnak, csak növekedett a kisebb részkérdések körül kialakult érdekellentétek által. Például akiknek volt tőkéjük, azok szívesen láttak volna egy konzervatív monetáris politikát, amelyik megfelelő védelmet nyújt az értéket veszélyeztető inflációval szemben. Ezzel szemben a másik oldalon azok, akiknek friss tőkére volt szükségük az érdekeltségeik és farmjaik megerősítéséhez mindenképpen olyan laza liberális pénzpolitikát akartak, amely támogatja a hitelhez jutást még akkor is, ha ez az infláció és egy kevésbé stabil bankrendszer kockázataival jár. Az ország hagyományosan jobban szervezett része – a gazdagabb városok New England-ben és a közép atlanti részen – az első csoportot képviselték. A növekvő, fejlődő területek, mint például a Nyugat és a Dél gyakran a második oldalt preferálták. Természetesen mindkét erőnek megvoltak a politikai segítői is.

Ezek a különböző érdekek és kormányzati szerepekről alkotott eltérő álláspontok vezettek végül a nemzet pénzügyi rendszerének menedzselésére hivatott Szövetségi Tartalék Rendszer (Federal Reserve System, továbbiakban: FRS) megalapításához. Ezek között az ellentétes érdekek között még egy kiegyensúlyozottan növekvő, tervezhető gazdaságban is igen bonyolult lett volna megtalálni a kezelhető megoldásokat, de a XIX század ráadásul az innovációknak olyan százada volt, amelyben robbanásszerűen növekedett a gazdaság és hatalmas társadalmi változásokkal is járt. Az első nemzeti központi bank – az első Bank of United States – idején a nemzet vidéki volt és szinte mindenki kivétel nélkül a mezőgazdaságból élt. A Szövetségi Tartalék törvény idejében 1913-ban az ország villám gyorsan iparosodott, az emberek folyamatosan növekvő áradata indult meg a nagyvárosok felé. A különböző részérdekeket képviselőknek meg kellett érteniük a nagy történelmi változások gyökerét, mindent meghatározó hatását.

A második Bank of United States, Andrew Jackson és a bank-háború

Az első Bank of United States húsz éves moratóriuma az 1812-es háború előtti évben járt le. A katasztrófát épp hogy sikerült elkerülni néhány Nagy Britannia elleni győztes csatának köszönhetően, de nyilvánvalóvá vált, hogy a szövetségi kormány háború-finanszírozási képtelensége egy erős, működő nemzeti bankért kiáltott. Amikor a háború kezdett rossz irányba fordulni, Jefferson politikai örököse, James Madison elnök vonakodva ugyan, de hozzájárult a második Bank of United States létrehozásához. Madison lelkesedése mindig alább hagyott a bank ügyében, amikor a hadi helyzet javulni látszott, végül azonban 1816 áprilisában aláírta a második Bank of United States megalapítását kimondó törvényt. A bank Philadelphiában nyitott 1817-ben. Mind struktúrájában, mind pedig funkcióját tekintve az első és a második Bank of United States hasonló volt. Szövetségi szervezet volt, állami betéteket kezelt, hiteleket nyújtott, valamint banki felügyeletet gyakorolt a bankjegyek kibocsátásával és visszavásárlásával, amit helyi állami bankokon keresztül valósított meg. Ugyanakkor kereskedelmi bankként is működött: betéteket kezelt, hitelezett magánszemélyeket és vállalkozásokat is a 25 bankból álló hálózatán keresztül. A második Bank of United States kezdeti vezető szerepe vegyes megítélésű volt, de minden megváltozott, amikor 1823-ban Nicholas Biddle vette kezébe a bank irányítását. Biddle azért vált történelmi alakká, mert a nevéhez kötik a gazdaság növekedésének megindulását. Biddle hamar ellenségre talált Andrew Jacksonban (elnök 1829-1837), aki Jefferson vonalát követte az állam szerepének kérdésében. Ő is túlságosan erősnek, a kongresszusi befolyástól túl elszigeteltnek, a vidéki államok gazdasága szempontjából veszélyforrásnak látta a bankot. Továbbá a politikai kifogásai mellett általánosságban is tisztességtelen gazdasági szereplőknek tekintette a bankokat. Jackson elnök ellenfele, Henry Clay szenáor (Kentucky) erősen támadta Jacksont. 1832-ben volt esedékes az elnökválasztás, és Clay úgy gondolta, hogy valóban támogathatja a bankot – felhasználva álláspontját a kampányában is –, mert az megfelelően működő intézménynek látszott. A második Bank of US moratóriumának meghosszabbítása is 1832-ben volt esedékes éppen a bank és szerepe körül folyó politikai polémia kellős közepén. A szenátus és az alsóház is megszavazta a bank meghosszabbítását, azonban Jackson elnök megakasztotta a folyamatot, és ezzel egy hosszú sötét árnyékot vetett az amerikai gazdaság történetére.

Karikatúra amint Jackson elnök a sokfejű szörny ellen küzd (Brown University Library Center for Digital Initiatives, Print, Drawings & Watercolors from the Anne S. K. Brown Military Collection, ID119817787962500)

Jefferson aggodalmait idézve Jackson valójában egy nagyon eredményes kampányt vezetett, amelyben a bankot, az államok jogaival szembeni alkotmányellenes támadásként állította be és keveseket szolgáló kiváltságos elitista intézményeként láttatta. Mivel a Bank a tulajdonjogokat részvények formájában értékesíthette, Jackson azzal érvelt, hogy a bankból csak a belföldi és a külföldi gazdagok húzhattak hasznot. Ezzel a taktikával Jackson sikeresen ábrázolta úgy a Bankot, mint egy a különleges érdekeket szolgáló intézményt, az átlagemberek rovására.

A Bank élet-halál harcot folytatva, lobbizással reagált, beilleszkedett a politikai erőtérbe, amit Jackson és követői azonnal a korrupció manifesztációjának értékelt. A Bank lényegesen nagyobb és erősebb volt, mint a vidéki államok által alapított kereskedelmi banki versenytársai, így a bankszektorban persze alig voltak támogatói.

A Bank moratóriumának lejárta előtt Jackson kivonta a szövetségi betéteket és áthelyezte őket a vidéki kereskedelmi bankokba.  A szövetségi háttér elvesztésével a Bank műveletei drámaian visszaestek. A következő csapást a Bankot támogató Clay pártjának (Wigh Party) választási veresége mérte 1834-ben a Bankra. Végül 1836-ban Pennsylvania állami bankjává degradálták, majd 1841-ben bezárt.

Évtizedekkel a Jackson-vétó után különböző eszközökkel kísérleteztek a bankok és a monetáris kérdések szabályozására. A próbálkozások nagyrészt csak a polgárháború előtt álló északi államokra korlátozódtak, amit majd egy évtizedekig országosan szabályozott bank tevékenység követett. Ezek alatt a szabályozási rendszerek alatt a nemzet gazdasága gyors fejlődési spirálba csapott, de ezt az aranykort (Gilded Age) rendszeresen megakasztották azok a pénzügyi pánikok (1873,1884,1890,1893,1899,1901), amelyek az 1907-es válságban csúcsosodtak ki.

A gazdaság és a társadalom radikális fejlődésére adott progresszív reakció

A pénzügyi szabályozás történetét nem érthetjük meg az alapvetően meghatározó belföldi politikai, gazdasági és társadalmi változások ismerete nélkül. Például az első Bank of US idejében csak a lakosság 5%-ka élt városokban. Amikor a Szövetségi Tartalék Rendszer (FRS) kialakulóban volt, az 1920-as népszámlálás szerint az amerikaiaknak már több mint a fele élt városokban (2).  A korai 1800-as években a többség farmokon élt, mezőgazdasággal foglalkozott, és többnyire a saját fogyasztását termelte meg. 1880-ig már csak 44% élt farmon, és 1925-re ez az arány 27%-ra esett (3). Ez a hatalmas társadalmi mozgás, valamint a gazdasági összefüggések mind összetettebbé válása kétségtelenül súlyosbította a pénzügyi pánikok és gazdasági működési zavarok következményeit.

Például az 1893-as pánik hasonló kiváltó okokból robbant ki, mint a korábbiak. Azonban egy olyan időszakban történt, amikor már a társadalom annyira megváltozott, hogy a bizonytalanság hatásait felerősítette az erőteljesen iparosodott gazdasági környezet. A munkanélküli tömegek szükségleteinek kielégítési igénye megnyújtotta a szociális háló határait, ami korábban a nehéz időkben adott némi segítséget, de az átfogó, állami közreműködésen alapuló biztonsági háló még nem jött létre. 1894-ben a munkanélküli munkások tömörültek a „Coxey’s hadseregbe”, hogy megszervezzenek egy menetelést Washingtonba. A cél az volt, rábírják a kormányt, hogy tegyen valamit a munkahelyek számának növeléséért.

Coxey a fővárosnál. A Közjó Hadsreg éppen elhagyja Brightwood-ot. (Library of Congress, Prints and Photographs Division, LC-USZ62-96526)

Napjaink hasonló eseményei (pl. az Occupy mozgalom, vagy a megszorítások elleni elfajuló athéni tüntetések) arra emlékeztetnek, hogy a gazdasági elbizonytalanodások periódusai bizony az érzelmi felzúdulásból erőszakos fordulatokat is vehetnek. A helyzet ugyanez volt a XIX század végi, XX. század eleji Amerikában. A társadalom jelentős és nagyon gyors demográfiai, technológiai, szociális és gazdasági változásokon esett át ezekben az időkben. A nyomás addig-addig növekedett, míg a tőke és a munkások közötti konfliktus erőszakká eszkalálódott az ipari és bányász városokban országszerte.

A reformok hívői, akiket gyakran „Progresszív Mozgalom” néven említenek, igyekeztek megtartani a régi értékeket miközben választ is próbáltak adni az új realitások kihívásainak, melyek széttépték a nemzet szövetét. Richard Abrams történész, a Berkeley professzora azt írja, hogy a Progresszívek „békés helyettesítőket kerestek a bajonettek helyett”. A késő 1880-as évektől az 1920-as évek elejéig a mozgalom különböző csoportokat és klikkeket foglalt magába, köztük olyanokat is, akik a teljes közszolgálatot megreformálták volna, de itt találjuk még „a női egyenjogúság híveit, az alkohol tilalom támogatóit, az evangélistákat, a szegény negyedekben élők megsegítését támogatókat (korai szocialisták), néhány nacionalista szervezetet, pár világ-béke harcost, konzervatívokat, a műszaki hatékonyság szakértőit….. és az értelmiséget is” – Abrams szavaival. A Progresszív Mozgalom rengeteg ihletett célt teremtett, ezek közös gyökere „az erkölcsösebb, tökéletesebb társadalom” megalkotásának szándéka volt Abrams szerint (4). Voltak persze korlátok is abban, amit a Progresszívek toleráltak, néhány esetben még a faji megkülönböztetést is támogatták. „A legtöbb progresszív azzal győzködte magát, hogy a (faji) szétválasztás tette lehetővé a reformok folytatását” állítja az Indiana egyetem történésze, Michael McGerr. „A szegregáció pajzsa által megvédett alapvető társadalmi változások folyamata biztonságban zajlott, de ennek nagy ára volt.”  (5)

A progresszívek a kormányzás minden területén reformokat akartak – helyi, állami és szövetségi szinten. Sokszor úgy indult, hogy a helyi önkormányzatok politikai vezetőinek lehetőséget akarták megváltoztatni, de voltak nagyobb célok is: a tudomány eszközeivel tenni az állam működését jobbá, hatékonyabbá.

A progresszív bank szabályozás felé: A Nemzeti Monetáris Bizottság tanulmánya, az Aldrich terv, és a Szövetségi tartalékról szóló 1913-as törvény

A Progresszív Mozgalom szelleme határozta meg azok gondolkodásmódját is, akik hozzáfogtak a nemzet kaotikus bankrendszerének megreformálásához, különösen azt követően, hogy a bankrendszer képtelen volt kezelni az 1907-es nagy pánikot, ami az egyébként is gyengélkedő gazdaságban ütött be. Sokkal rosszabbul is elsülhetett volna a zseniális J.P. Morgan nélkül. Még Morgan erőfeszítései ellenére is a pénzügyi zavarok sorozata az egész országon átsöpört, és legyengült, becsődölt bankokat hagyott maga után. Ahogyan ezt Jon Moen és Ellis Tallman is megírta a Fed weboldalának történelmi lapjain, az 1907-es pánik és a 2008-09-es pénzügyi válság is New York pénzintézeteiből és piacairól indult és egyformán átterjedt az egész országra, majd a világra is. 

A válság és a megfékezésére alkalmas eszközök hiánya kiváltotta a pénzügyi rendszer teljes felülvizsgálásának elemi igényét. 1908-ban a Kongresszus elfogadta az Aldrich-Vreeland törvényt, amely megalapította a Nemzeti Monetáris Bizottságot. A Bizottság feladata a válság értékelése, szisztematikus elemzése, a pénz- és bankrendszer reformjának kidolgozása volt. Nelson Aldrich Rhode Island-i republikánus szenátor és vezető reformer egy 1909-es beszédében a New York Közgazdasági Klub tagjai előtt fejtette ki a Bizottság álláspontját. „Azt hiszem, a Bizottság bölcsen gondolja, amit az amerikai nép intelligens véleménye is alátámaszt, hogy értelmetlen volna olyan rendszert bevezetni, amely a múlt előítéletein, vagy Andrew Jackson, a sok éve halott nagyszerű ember kísértetének elvein alapul. Nem csak az ország léphet túl a múlt kísértetein, hanem a bankrendszer is, ami a tudomány és a hatékony piacok elvein alapul és a társadalom minden rétege számára előnyös.”

A Bizottság jelentése arra a következtetésre jutott, hogy az új központi bank működésének alapelve az egyenlőség kell, legyen a „bérből élők, a farmerek, gyárosok, és mindenki más számára, akik a hatékony gazdaság szereplői.” (7) Más szóval az új bankrendszer jó irányítást, a legjobb gyakorlati megoldásokat és tudományos elveket alkalmazná egy olyan központi intézmény létrehozásával, amely a köztársaság kezdetétől jelen lévő zavarokat enyhítené.

A Szövetségi Tartalék törvény (1913) lett ezeknek a törekvéseknek az eredménye. A törvény sok szempontból volt kompromisszum a Nemzeti Monetáris Bizottság által alkotott Aldrich terv és sok különböző tradicionális érték között. A Szövetségi Tartalék Rendszer (FRS majd FED) fennállása első évszázadában tovább fejlődött mind funkciójában, mind megjelenési formájában, de a különböző gazdaságirányítási elveket integráló képessége – az, hogy egy „decentralizált központi bank” legyen –  az amerikai életet fémjelző, masszív szervezetté emelte.

 

Készítette: David J. Erickson, Federal Reserve Bank of San Francisco nyomán Paksy Katalin & Ipper Péter 

Hivatkozások

• ¹

John Brewer, The Sinews of Power: War, Money, and the English State, 1688-1783, xv and xvii.

• ²

http://www.census.gov/population/www/censusdata/files/table-4.pdf

• ³

https://fraser.stlouisfed.org/docs/publications/histstatus/hstat1970_cen_1975_v1.pdf

• ⁴

Richard Abrams, “The Failure of Progressivism,” in The Shaping of Twentieth Century American: Interpretive Essays, 210

• ⁵

Michael McGerr, A Fierce Discontent: The Rise and Fall of the Progressive Movement in America, 1870-1920, 183-184

• ⁶

An Address By Senator Nelson W. Aldrich before the Economic Club of New York, November 29, 1909, on the Work of the National Monetary Commission, https://fraser.stlouisfed.org/scribd/?title_id=610&filepath=/docs/historical/nmc/nmc_406_1909.pdf.

• ⁷

The Report of the National Monetary Commission, January 9, 1912, p. 40. Available at: https://www.federaelreservehistory.org/-/media/files/national_monetary_commission_report_1912.pdf.

Bibliography

Abrams, Richard M., “The Failure of Progressivism,” in The Shaping of Twentieth Century America: Interpretive Essays. ed., Richard M. Abrams and Lawrence W. Levine, Boston: Little, Brown, 1965.

An Address by Senator Nelson W. Aldrich Before the Economic Club of New York, November 29, 1909, on the Work of the National Monetary Commission,” November 29, 1909, https://fraser.stlouisfed.org/scribd/?title_id=610&filepath=/docs/historical/nmc/nmc_406_1909.pdf#scribd-open.

Brewer, John. The Sinews of Power: War, Money, and the English State, 1688-1783. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1988.

Letter from Secretary of the National Monetary Commission, Transmitting, Pursuant to Law, the Report of the Commission,” January 8, 1912, https://www.federaelreservehistory.org/-/media/files/national_monetary_commission_report_1912.pdf.

McGerr, Michael. A Fierce Discontent: The Rise and Fall of the Progressive Movement, 1870-1920. New York: Free Press, 2003.

US Bureau of the Census. “Historical Statistics of the United States, Colonial Times to 1970, Bicentennial Edition, Parts 1 and 2.” Washington, DC: US Government Printing Office, 1975.

US Bureau of the Census. “Population: 1790 to 1990.” Population and Housing Unit Counts Table 4, http://www.census.gov/population/www/censusdata/files/table-4.pdf, accessed October 16, 2015.

Forrás azoknak, akik eredetiben olvasnák:

https://www.federalreservehistory.org/essays/before_the_fed?WT.si_n=Search&WT.si_x=3