Norbi

Paksy Katalin

Tíz év körüli fiúcska, akit a kutyasétáltatás során ismertem meg. Budapest belvárosában rendszeresen találkozom Norbival, aki készségesen rohan az idősebb gazdik helyett a labdáért, szedi a kutyagumit, válaszol a kérdésekre.

Norbi iskolás, így szeptember vége felé meglepődtem, amikor egy hétköznap délelőtt, iskolaidőben tűnt fel a sétálós helyünkön. Rá is kérdeztem, hogy nem kellene-e suliban lennie. Csak legyintett, forgatott egyet hatalmas tiszta fekete szemén, és közölte: „beteg vagyok”. Majd, nem durván, de egyértelművé tette, hogy erről most ne kérdezzek többet.

Norbinak egy kicsike kutyája van, akiről szépen gondoskodik a kisfiú. Jókedvű, aranyos kiskutya, soha nem morog vagy mutat agressziót, szemben a hasonlókkal, akik félelmükben gyakran (úgy 10-ből 7) esnek vicsorogva az én nagytestű, de szintén szelíd kutyámnak. Norbi kutyusa bátran rohangál a hatalmas füves téren, üdvözöl minden érkező kutyát és gazdát. Teljesen gömbölyű neki a világ, ami azt jelenti, hogy jól tartják: kap elég szeretetet, gondoskodást és ennivalót.

Október táján valahogy szóba került az iskola Norbival. „Sok a gond” mondja diplomatikusan. A hasonlóképpen visszafogott, de mégis csak érdeklődő kérdésemre, hogy mi is a gond, azt méri nagyon szűk szavakkal, hogy „utál a töritanár”. Arra már nem válaszol, hogy miért, inkább készségesen elrohan egy elveszettnek hitt labdáért.

Január volt, éppen érkeztem a sétatérre, és még elcsíptem egy idős hölgy kissé érdes mondatait Norbihoz: „Gyere csak Norbi, a bátyád tegnap nem szedte össze a kutyátok piszkát, most megmutatom neked, hogy hol, majd te összeszeded!” Norbi készségesen lohol a néni után, kicsit behúzott vállal. Az egész kisgyerek olyan, mint az a kutya, akire a gazda keze rásuhintott egyet, fogalma sincs róla, miért bántották, de még teljes a bizalma az Emberekben. Tudnivaló, hogy sajnos a sétatéren a fű tele van „ottfelejtett” kutyagumival, minden lépésre figyelni kell, ha nem akar az ember „szerencsét” szerezni magának. Valószínűleg a néni egyetlen felnőttel sem merné megtenni azt, amit Norbival igen.

Februárban egy szintén dolgozós délelőtt rákérdeztem, hogy nincs-e tanítás. Mire Norbi a szokásosnál egy kicsit bőbeszédűbben elmondta: „Van tanítás, de én nem mentem be. Nekem nem parancsolhat most már senki, jól megvertem egy nyolcadikost!” Zavarba hozott ezzel a kifakadással, s azt találtam kapásból mondani, hogy „Ez nem semmi, Norbi, ki sem nézném belőled!” Mire ő: „Hát anyázott, és most megmutattam mindenkinek, hogy velem nem lehet!” Norbi vékonydongájú kis cingár legényke, az egész gyerek lehet vagy 130 cm magas, nehéz elképzelni benne a testi erőt, csak valami óriási lelki indulat vihette rá a verekedésre. Az is nyilvánvaló, hogy most úgy érzi, ő az örök győztes Dávid, jöhet a néni akár többhetes kutyagumival is.

Március közepén ezt tudtam meg: „Magántanuló lettem, mert megbuktam töriből. Vagyis hát ez kötelező, mert összeférhetetlen vagyok. Délután megyek be valami foglalkoztatóba.” Az egészet már leheletnyi ingerültséggel a hangjában közölte, ami a kérdezgetős néninek, nekem szólt. Mire tovább kérdezhetnék, már elrohan egy újabb kutyás ismerőshöz. Azóta nem láttam őt.

Norbi aranyos cigánygyerek, akiért nagyon aggódom. Egyáltalán nem lepne meg, ha 10 év múlva kitekerné a nyakam, és egy percig sem gondolom, hogy haragudhatnék rá, hiszen itt a szemem előtt nő benne, az ártatlan gyerekben a mérhetetlen indulat. Nem tudom megmenteni! 

A szegregált iskolában biztosan azt is megtanulja majd, hogy miért.

2015. április